FEJES MÁRTON:

 

Üzenetek Szibériából  – eszperantó nyelven

 

   A fenti sort egy készülő tanulmányom címéül szánom. Az első rész, az: „Üzenetek Szibériából”, már ismerősnek tűnhet az I. világháborús témák iránt érdeklődő olvasók előtt, hiszen azon a címen a Magvető Könyvkiadónál 1985-ben megjelent egy, a „Hadifogság és irodalom 1914–1921” alcímet viselő könyv, melynek a szerzője a jeles irodalomtörténész – a Petőfi Irodalmi Múzeum nyugalmazott főigazgatója – Botka Ferenc.  Mielőtt bárki is megróna a cím kölcsönzéséért, előrebocsátom, hogy szerény dolgozatom a Tanár Úr egyetértésével és személyes bíztatására készül. Az első világháborús hadifogolyélet irodalmával és művészetével más kiváló kutatók is foglakoztak, és számottevő eredményeket értek el, a téma azonban kimeríthetetlennek látszik. Megtisztelő számomra, hogy az általuk felvetett témához hozzátehetek egy kurta fejezetet az eszperantó nyelvű irodalomból – ami egyébként kívül esett az ő kutatási területükön. Tanulmányomat elsősorban Baghy Gyula szibériai témájú regényeire, verseire kívántam alapozni, ám minél jobban elmélyedtem a témában, annál több említésre méltó dokumentumot találtam – ezek felhasználásával jött létre az alábbi mozaik is, amelyet most megosztok az olvasókkal.


Szibériai mozaik – dokumentumok Baghy Gyula életéből
 

   – Amiről szó volt, s amiről nem esett szó Julio Baghy szibériai regényeiben –  

 Baghy Gyula – Julio Baghy néven – máig is az eszperantó irodalom talán legnépszerűbb szerzője, negyven évvel ezelőtt, 1967. március 18-án halt meg, és kilencven évvel ezelőtt, 1917 folyamán teljesedett ki színészi és színházszervezői tevékenysége a szibériai Berezovkában. A szibériai regényeinek ( Áldozatok, Véres földön, A zöld szív), elbeszéléseinek és verseinek köszönhetően sok mindent tudunk a hadifoglyok közös sorsáról, az ő személyes életének eseményeiről, mégis maradtak dokumentumok, amelyek hívebben és részletesebben tanúskodnak az akkori tényle-ges gondokról, problémákról, mint az irodalmi olvasmánynak szánt, később papírra vetett regényes visszaemlékezések…A szerzőt – személyes szeméremérzetén kívül – visszatarthatta Petőfinek „A XIX. század költőihez” címzett intelme is: „Ha nem  tudsz mást, mint eldalolni  saját fájdalmad s örömed, / nincs rád szüksége a   világnak…” 

 Első kritikusainak egyike, Tárkony Lajos (még Ludoviko Totsche néven) a „Viktimoj” (Áldozatok) c. regény főhőséről, Bárdy Jánosról szólva használja a „majdnem félisten” jelzőt, s nem is teljesen alaptalanul: a hadifogoly színész-rendező rendkívüli népszerűsége, a sorstársak részéről feléje irányuló kritikátlan tisztelet és rajongás már-már emberfeletti magaslatokba emeli a regényhőst… Nos, valójában sem Bárdy János (akiben nem nehéz felismerni magát a szerzőt), sem   Baghy Gyula nem volt emberfeletti lény; csupán csak egy azok közül, akik sokat tettek a közösség javáért, kulturális igényeinek kielégítéséért, szórakoztatásáért, és ezért jobban reflektorfényben maradtak a .színházon kívül is; miközben pedig ők is szenvedtek a korábban végzett rabszolga-munkáktól s a gyenge ellátástól, melyek következtében erőnlétük és egészségi állapotuk egyre csak romlott... 

 Mozaikunk első darabja Fajszi Károly évtizedeken át végzett gyűjtőmunkájának köszönhető, s annak, hogy az értékes eszperantó könyvtárát és gyűjteményét élete utolsó éveiben átadta az Országos Idegennyelvű Könyvtárnak, ahol az az olvasók és kutatók rendelkezésére áll.

 

 A szép zsinórírással készült felhívás valójában egy gyűjtőív, mely „B a g h y G y u l a, a Magyar Színházi Együttes tehetséges és lelkes vezetőjének ... „ segélyezését célozza, mivel: 

„egészsége – orvosi vélemény szerint – gondos ápolást igényel, hogy a magyar művelődés érdekében kifejtett fárasztó munkáját a megkezdett eréllyel folytathassa. 

 Ő mindenét – egészségét teszi kockára akkor, amikor értünk, művelődésünkért olyan munkát végez, amelyet a muszka konyha ellátása mellett – egészsége veszélyeztetése nélkül – teljesíteni lehetetlen. Gyűjtsünk tehát részére, s ezáltal tegyük lehetővé, hogy ez a mindnyájunknak kedves művész állandó ellátást nyerjen a tábor valamelyik tiszti étkezdé-jében. Ez a legkevesebb, amit nyújthatunk annak, aki a magyar művelődésért a legtöbbet dolgozott Berezovkán. Adjunk sokat, mert ez által nagy szolgálatot teszünk neki, hazánk-nak, művelődésünknek! 

Berezovkán, 1917. december hó 3. 

 Dr. Bozzay Gyula  

 Zászlós 

 Az A4 formátumú dokumentum további nyolc számozott oldalból áll, s a kezdeményező zászlós aláírásán kívül további négyszáztíz adakozó nevét és az általuk felajánlott összeget tartalmazza; a végösszeg pedig, amellyel a kultúraszerető táborlakók karácsonyra meglephették kedves színészüket – az is meghaladta a 400 rubelt. Hogy érzékelhessük, mit is jelenthetett ez ott, és akkor, ismernünk kell a hadifoglyok általános helyzetét. 

 Markovits Rodion, Fábián Béla és más szerzők műveiből pontos adatokat ismerhettünk meg. A hadifogoly tisztek külön barakkban laktak, dolgozniuk nem kellett, s havi 50 rubel ellátmányban részesültek; megengedhették maguknak, hogy fizessenek a tiszti konyhára, míg a legénységi állományúaknak meg kellett dolgozniuk a mindennapi étkezésért. A két osztály között voltak az ú. n. önkéntesek, akik nem voltak munkára kötelezve, de fizetést sem kaptak. (Nem véletlen, hogy több kadét és tisztjelölt felvarrta magának a tiszti csillagot, hogy ezáltal több pénzhez és kedvezményhez juthasson.) Nem volt könnyű sorsuk a fogságba került értelmiségieknek: Gyóni Géza, az ismert költő (rendfokozata szerint épp úgy egyéves önkéntes tizedesi rangban, mint Baghy) is csak úgy jutott jobb körülmények közé, hogy hadnagyi rendfokozatú öccse magához vette tisztiszolgának. – Igaz, ez csak átmeneti előnyt eredményezett; mindketten a krasznojarszki fogolytemetőben nyugszanak… 

 Bozzay zászlós nemes kezdeményezése tehát igen komoly segítséget jelentett Baghy-nak a túléléshez: a karácsonykor átvett 400 rubelből a következő évre jobb életfeltételeket biztosíthatott magának. Második illusztrációnkért sem kell messze menni, csak felnyúlni az O.I.K könyvespolcán a kétkötetes  „A hadifogoly magyarok története 2. kötet” c. munkáért, azt fellapozva megtaláljuk a berezovkai táborban élt önkéntesek pavilonjának a fényképét.

 

 

 – ennek a barakknak volt lakója Baghy is. – Igaz, hogy volt fogdalakó is, mert erről szól az 1922-ben megjelent verseskötete szibériai ciklusának egy alább következő darabja. Ebből az (eszperantó nyelven költött) lírai visszaemlékezésből következtethetünk arra, hogy a vétség és a büntetés nem lehetett súlyos, és nem volt megalázó.

Idill

Ablakomnál a fogda őre
nagy büszkén posztol. Kis, fura
önkényúr, azt hiszi a dőre,
hogy ő a tartomány ura.

Cár katonája, rácsos zárka,
Kulcsra zárt ajtó őriz engem.
Jut idő itt a csendbe zárva
a fegyelemről eltöprengnem.
Az ablaknál most velem szemben
kopog valaki, valami,
egy kislány arany fürtje lebben,
bájos kacagást hallani..

Kecses kacsója újra koppan,
csókot dob, hívón integet,
s a fogda mélyén meghatottan
szívem tart néma ünnepet.

Az egész nagy tartományban
nála nemesebb nem akad.
Mennyi szív, részvét van e lányban,
hogy érző könnyekre fakad!

És jön szüntelen a csókok árja…
(Ó, ne vedd zokon muszka cár,
mert ki foglyod' szívébe zárja,
csak az ötödik évbe' jár!)

Az őröm most az öklét rázza,
s - miként egy álom elrepül -
itt hagy a lányka. Áll a strázsa,
s én itt maradok egyedül.

(F. M. fordítása)

 

„– Még a borsón is szépet álmodom!” – idézhetnénk  Madáchtól a büntetésre ítélt Platon szavait.

 A következő dokumentumunk is Berezovkáról származik, s az azonos című „Szépirodalmi-tudományos-társadalmi folyóirat, megjelenik minden kéthetenként.” feliratú, kézírással készült újság, amelyből – a szerkesztők szép elképzelése helyett – mindössze négy szám látott napvilá-got, s ebből is csak két példány található jelenleg Magyarországon, mindkettő a Magyar Nemzeti Múzeum Legújabbkori Történeti Tárában. (A folyóirat szerkesztői Strém István és Móra István voltak, ez utóbbi az író Móra Ferenc testvérbátyja, aki tartalékos tisztként került hadifogságba.)

 

 

Az újság, a szerény kinézete ellenére is sok érdekességgel szolgált az olvasóinak: a vezércikk az Osztrák–Magyar Hadsereg általános problémáival foglalkozott; olvasható volt benne eredeti és fordított irodalom, nem hiányzott a humor- és a kultúra rovat sem… Az 1917 decemberében megjelent 4. számban például ezeket olvashatjuk a rajzos „Színház” rovatcím alatt:

 

 

  „November végére két újdonsága is esett a Magyar Színházi Együttesnek. Az egyik Nemecsek Aurél eredeti egyfelvonásosa: „Az utolsó”, és a másik Baghy igazgató operettrevűje: „A trabukói herceg”. Mindkét darabnak a sikere elérte, ha felül nem múlta a „Leányvásár”-ét…

 – Ez utóbbi állítás valószínűleg túlzás, mert Jacobi operettje több mint ötven előadást ért meg. (Az operett másik ismert szereplője, Sárosi Mihály százat említ meg az évtizedekkel később írt vissza-emlékezésében.

[1] ) Az is igaz, hogy a gyakran csak emlékezetből lekottázott dalok egyike-másika a „Csárdáskirálynő”-ből került a darabba – ám ez nem csökkentette az előadások sikerét... 

 Az amatőr drámaíró darabjának méltatása után következik a „Trabukó hercege” kritikája: 

„… A jelenetek fölépítése az ismert orfeumi sablon szerint történt, keresztbe való légyottokkal, hamis hercegekkel, jóvérű táncosnőkkel, és persze  sok pikantériával. A zenei számok összeválogatása kitűnően sikerült, a színházi ember bennfentes gyakorlottsága mutatkozott rajtuk... A legteljesebb dicséret érheti csak Baghyt, aki nemcsak leleményes szerző és erélyes rendező, de jellegzetes Bazilovics herceg is volt.” A kritikus nem feledkezett meg Sárosi alakításáról sem: 

„Sárosi, az álherceg, nagyon rokonszenves alakítást nyújtott. Ez a fiatal színész itt a szemünk előtt fejlődik művésszé, lépésről-lépésre közeledik a kiforrottság felé… Éneke szinte kiemelkedik az operett kereteiből.”  

 A „Leányvásár”előadásáról is maradtak fent fényképek, az azokon szereplő személyeket viszont már nem tudtuk azonosítani, mégis  némi kárpótlásként közlünk két másik, a témánkba vágó képet, melyeket a Bajor Gizi Színészmúzeum honlapjának virtuális kiállításán találtunk, s amelynek legalább egyik szereplőjét száz százalékos biztonsággal megnevezhetjük. 

(2005 végén, 2006 elején volt a múzeumnak kiállítása: „Front- és hadifogoly-színházak az első világháborúban” címmel, ennek dokumentumai ma is elérhetők az interneten.)

 

 A fénykép színpadi jelenetet mutat Herczeg Ferenc: „A dolovai nábob lánya” c. ötfelvonásos(!) művéből, s a jelenetben látható hölgyek közül a kalapot viselő – kétségkívül maga Baghy Gyula. Ez az előadás már a berezovkai társulat megszűnése után Verhnye-Ugyinszkban történt, 1918-ban. Baghyt sikerült azonosítani egy másik fényképen is, amely egy kabaré résztvevőit ábrázolja Nikolszk-Usszurijszkból, ugyancsak 1918-ból.

 

Érdekes, hogy a Herczeg F. darabjáról nincs említés a már idézett kétkötetes „Hadifogoly magyarok története” c. műben, pedig annak a „Színházi élet a hadifogolytáborokban” c. fejezetét Baghy Gyula színész és író, Lengyel József színész és író (nem azonos a Gulágot megjárt emigráns kommunista, Kossuth-díjas íróval) írták, Keserű Ferenc nyugállományú ezredes és Gyenes Rudolf táncművész közreműködésével. Annak a tízoldalas tanulmánynak az ismertetése azonban már túllépné a mai mozaikunk kereteit, amely nem is akart egyebet, mint hogy könnyű olvasmányként szolgáljon, s hogy olyan dokumentumok bemutatásával, amelyek eddig nem kerültek az olvasók látókörébe, némileg színezze azt a képet, amelyet eddig őriztek azok, akiket érdekelt Julio Baghy és sorstársainak a szibériai élete és tevékenysége.

( A ”Szibériai mozaik” külföldi olvasók részére készült, módosított eszperantó nyelvű változata a „Literatura Foiro” 226. számában (2007. augusztus) jelent meg. – F. M.)

  

 



[1] Miĥaelo Sárosi: El taglibro de aktoro , pri la Siberia militkaptiteco (Hungara Esperantisto, 1971. aprilo-majo